6. bejegyzés

- Ennek az útnak is egyszer vége... 

     

     Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mindent csupa köd borított, így az orromig is alig láttam el. Eszembe jutott, hogy a phaiákok hajóján nyomott el az álom. Gyorsan körbenéztem és meg is találtam a kincseket, amelyeket a kedves néptől kaptam. Csak azt nem értettem, hogy miért nem vittek hazáig. Ez a föld nem lehet az én hazám, mert az én csodálatos Ithakám mindig ragyogott és szinte soha nem borította köd. Elindultam hát, hogy felfedezzem, hol vagyok. Ekkor egy kis pásztorfiú jött velem szembe, akit megszólítottam és megkérdeztem, hogy mi ez a hely. Ő erre azt felelte, hogy bizony Ithakában járok. Kimondhatatlanul megörültem annak, amit hallottam, de ezt nem mutathattam ki, ezért valamit hazudtam a fiúcskának. Ám ekkor maga Athéné nyilatkozott meg előttem. Ekkor aztán még boldogabb lettem, hiszen végre szemtől-szembe állhattam a pártfogómmal. A kincseimet gyorsan behordtuk egy barlangba, aminek két bejárata volt: az egyiket az emberek használták, a másikat pedig Zeusz lányai, a nimfák.

     Miután ezekkel megvoltunk, Athéné azt javasolta, hogy még ne menjek vissza az én arcommal a városba, mert vannak olyanok, akik ellenem fordulnának. Éppen ezért egy öreg koldussá változtatott és azt mondta, így járjam be szülőhazám. Azt javasolta a bölcsesség istennője, hogy elsőnek a disznópásztorom felé vegyem az irányt. Így is tettem. Elköszöntem a Mentoromtól és elindultam szolgám, Eumaiosz háza felé. Nem tellett sok időbe, mire odaértem. Szolgám a pitvarban ült és cipőt készített magának. Alig léptem be az udvarba, kutyák támadtak rám. Eldobtam a botom és hasra feküdtem, de ez sem mentett volna meg, ha nincs szolgám, aki rá nem parancsol a vadakra. Eumaiosz felsegített a földről és behívott házába. Azonnal levágott nekem két malacot, amit megsütött és elém rakta az asztalra. Próbáltam lassan magamra terelni a témát, hogy megtudjam szolgám vajon hű maradt-e hozzám vagy sem. Szerencsére szavaiból úgy szűrtem ki, hogy igen. Ezek után arról kérdezősködött, hogy én, mint koldus, honnan származom, mi a foglalkozásom, van-e családom és egyebek.

     Így hét kitaláltam magamnak egy hihető történetet, miszerint Krétáról származom és mostohatestvéreim kiforgattak az örökségemből, így rablókalóznak álltam. Ám Zeusznak ez nem tetszett és megbüntetett, mire kereskedő lettem Egyiptomban, míg ott egy csaló rá nem szedett. Kiforgatott a vagyonomból és még rabszolgának is eladott volna, ha nem szenvedek hajótörést. Azóta bolyongva járom a világot, és házról házra keresek menedéket. Néhány napig szolgálok vendéglátóimnál és mikor úgy látom, hogy már terhükre vagyok, továbbmegyek.

     Szerencsére Eumaiosz elhitte, így ezzel nem volt gondom, ám mikor vége lett a lakomának, mindenki eldőlt egy picit. Egyre jobban sötétedett kint, és Zeusz vihart küldött a földre. Csak úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. A levegő is gyorsan lehűlt és nagyon fáztam. Úgy tettem, mintha fejembe szállt volna egy kicsit a bor, így elkezdtem mesélni, hogy egyszer mikor Odüsszeusszal harcoltunk Trója alatt, este nem volt rajtam a bundám és hogy mennyire fáztam. Erre Eumaiosz nekem adta bundáját, rakott még a tűzre, ágyat csinált nekem és kiment őrizni a malacokat.

***

     Két napot töltöttem Eumaiosznál, mikor azt mondtam neki, hogy tovább mennék és meglátogatnám Odüsszeusz feleségét. Azt mondtam, eldolgozgatnék ott, ám a kondás lebeszélni próbált, merthogy annyi ott az úri kérő a szolgáikkal, hogy nekem semmi esélyem nem lenne ott. Kondásom szeretettel beszélt édesanyámról, aki olyan volt neki, mintha a sajátja lett volna. Nagyon jól estek szavai, így megkértem arra, hogy mesélje el, hogy hogyan került erre a szigetre. Ő elmondta, hogy régen a Szüréi szigeten lakott. Volt nekik egy phoinikai szolgálóasszonyuk, aki egyszer csúnyán rászedte Eumaiosz édesanyját és elvitt egy csomó értékes portékát a palotából, majd kézen ragadta szolgámat is, aki ekkor még csak gyermek volt, és magával vitte a szintén phoinikai kereskedőkkel, akik ebben az egész rablásban segédkeztek. Ám a szolgálóasszony a tengeren meghalt, Eumaioszt pedig eladták apámnak rabszolgának.

     Ez lenne tehát disznókondásom története.

***

     Reggel volt, mikor hangokat hallottam a kert felől. Hallottam, hogy a kutyák nem ugatják meg azt, aki érkezett és már éppen szóltam volna Eumaiosznak, de ekkor belépett a vendég, aki nem más volt, mint a fiam. A kondás boldogan Télemakhosz nyakába vetette magát, megcsókolgatta és megfogdosta arcát, hogy valóban felfogja, kisgazdája tért be hozzá. Lassan felálltam, hogy helyem átadjam neki, de fiam csak annyit mondott, hogy maradjak nyugodtan ülve. Eumaiosz gyorsan helyet készített a vendégnek. Fiam azt parancsolta neki, hogy menjen el a Pénelopéhoz és mondja meg neki, hogy fia hazatért. Ám arra is figyelmeztette, hogy úgy mondja, hogy csak és kizárólag  Pénelopé hallja, amit mondd. A kondás boldogan hagyta el a házat, így hát ketten maradtunk a kis kunyhóban. Ekkor megjelent Athéné a kertben és arra kért, hogy menjek ki. Ő megsuhintott aranypálcájával és újra olyan lettem, mint voltam. Lassan visszasétáltam fiamhoz, aki eleinte nem ismert meg, csak azután, hogy elmondtam neki,ki is vagyok. Boldogan nyakamba ugrott és annyira boldogok voltunk mind a ketten, hogy még a könnyeink is elkezdtek potyogni.

    Mikor már kellően megvizsgáltuk egymást, leültünk az asztalhoz és megbeszéltük, hogyan zavarjuk el a kérőket a palotánkból. Én koldusnak öltözöm, hogy próbára tegyem az ott tanyázó katonákat és elvonjam a figyelmüket, míg  fiam elrejti a fegyverüket. Csak két kardot és pajzsot hagy ott, egyet magának és egyet nekem.

     Mikor már ezt is megbeszéltük, újra megjelent Athéné, hogy visszaváltoztasson koldussá, mert a kondásom meglátá, hogy ki is vagyok valójában, mindenkinek elhíresztelné ittlétem. Kisétáltam hát a kertbe és hagytam, hogy a bölcsesség istennője régi-új alakom öltse rám.

***

     Eumaiosszal elindultunk be a városba, a palotám felé. Útközben azonban találkoztunk egy másik szolgánkkal, a kecskepásztorral, akiről kiderült, hogy inkább a kérők oldalán áll. Alávaló, mocskos szavakkal sértegette a kondásomat, sőt még engem is, mind a két személyem. A nagy Odüsszeuszt és a szegény koldust is. Olyannyira lenézte a magamfajtát, mármint az öreg, kéregetőt, hogy mikor elhaladt mellettem, egy jó nagyot belém is rúgott.

     Némán tűrtem ezt a sértést is és haladtunk tovább úticélunk felé. Mikor megérkeztünk a házamhoz, öreg és hűséges kutyám kúszott elém, de nem tehettem semmit szegény beteg állattal, mert akkor rájöttek volna, hogy ki is vagyok valójában. Ezért csak lassan besétáltam az otthonomba, amit oly régen láttam. Megakadt rajtam a kérők szeme és undorral néztek végig rajtam. Annyira undorodtak, hogy az egyik még egy zsámollyal is arcon vágott.

    Egyetlen egy ember volt a házban, aki szívesen fogadta a koldusokat és az nem más volt, mint a feleségem. Akkor is azonnal magához akart hívatni, de én azt üzentem neki, hogy várja meg az estét, amíg a kérők elmennek, majd utána a tűzhely mellett beszélgetünk. Addig is békésen és csendesen kellett tűrnöm azt, hogy a saját otthonomban bántalmaznak. Még egy másik koldus is, Irosz,aki pont olyan gonosz volt velem, mint a kérők.

     

***

     Lassan eljött az este és a nyamvadtak végre elhagyták a lakhelyem. Megjelent Pénelopé és leültünk a tűzhely mellé beszélgetni. Nem akartam még előtte feltárni, hogy ki is vagyok valójában, ezért inkább kitértem kérdései elől és inkább magáról faggattam. A csevegés vége felé azt mondtam feleségemnek, hogy ne vessen nekem ágyat, elalszok én a földön is és ne is mosdasson meg az aranykádban, hanem csak a lábamat mosdassa le, mert reméltem, hogy a Dadus fogja elintézni ezt a feladatot. Ugyanis van egy heg a lábamon, már kiskorom óta, ami elárulja kedves szolgámnak, hogy ki is vagyok én valójában. Így is lett. Dadus gyorsan rájött, kilétemre, de megparancsoltam neki, hogy ne mondja el senkinek. A mosdatás után még váltottam pár szót feleségemmel, aki elárulta, hogy úgy akarja eldönteni, melyik kérő győzzön, hogy egy íjászversenyt rendez és aki olyan jól talál célba, mint Odüsszeusz, az nyer. 

     Lefeküdtem a tornácra és azon gondolkodtam, vajon hogyan rontsunk rá a kérőkre másnap. Ekkor Athéné jelent meg mellettem és azt mondta, hogy nem kell aggódnom, hiszen mind megérdemli a halált. Ekkor a tiszta égen egy nagy villám jelent meg, ami azt jelentette, hogy győzedelmeskedni fogok. 

     Eljött a nagy nap és mindenki összegyűlt a férfiteremben. Feleségem elhelyezte a célpontokat és előhozta a régi íjamat, amit még a barátaimtól kaptam. Ezalatt kiosontam a teremből és köszöntem Eumaiosznak és barátainak, majd megmutattam nekik, hogy én vagyok Odüsszeusz. Nagyon boldogok lettek, de megparancsoltam nekik, hogy senkinek se mondják el. 

     Visszasétáltunk a terembe és a kérők nekiláttak a célbalövésnek, addig pedig fiam elvitte a fegyvereiket. Mikor mindenki lőtt én is jelentkeztem, de a dölyfös férfiak nem akarták engedni. Ám fiam azt parancsolta, hogy adják nekem oda az íjat és hagyják, hogy lőjek. Így is lett. A tizenkét célpontból tizenkettőt találtam el. Majd a fegyverem a kérők vezérére fogtam és le is lőttem. Kitört a csata és fiammal lekaszaboltuk a gonosz ellenséget. 

     Az egyik oszlopaljában találtam magamnak pihenőhelyet. Egyszer csak egy asszonyi árnyat pillantottam meg. Felnéztem feleségemre, aki nem akart hinni a szemének. Hosszú ideig csak nézett rám, de nem jött oda és nem borult a nyakamba. Hirtelen azonban parancsot adott, hogy vigyék át a kedvenc szobámba azt az ágyat, amelyet magam ácsoltam. Azt válaszoltam, hogy az lehetetlen, hiszen azt ember fel nem emeli. 

     Ekkor végre a nyakamba borult a feleségem és belátta, hogy tényleg én vagyok az ő Odüsszeusza. 

***

     Másnap elsétáltam apámhoz, akit a feleségem szolgái "gondoztak". Megprancsoltam az egyiknek, Doliosznak, hogy vágják le a legkövérebb malacot és abból készítsenek nagy lakomát. Kisétáltam a kertbe, ahol atyám egy körtefa alatt kapálgatott. Ravasz szóval megszólítottam, hogy a fiáról hoztam neki híreket. Erre abbahagyta a munkát és megtámaszkodott a kapáján. Tovább beszéltem hozzá, majd egyszer csak azt mondtam neki, hogy:

- Atyám! Én vagyok a te fiad, Odüsszeusz, aki húsz éve elment csatába! 

     Erre megfordult az idős ember és, ahogy csak tudott,a nyakamba ugrott. 

- Hát vannak még istenek az Olimpüszon!

***

     Hamar híre ment  hazatérésemnek. Ez sokaknak tetszett, de sokaknak nem volt ínyére a dolog. Főleg a kérők rokonainak nem, akik még jobban megutáltak ezek után. Állandó harcban álltam velük, addig, amíg Zeusz nem dobott közénk egy villámot. Ekkor megjelent Athéné mentor képében és azt parancsolta, hogy kegyelmezzek meg nekik és erre nem tudtam mit tenni, békés szívvel megbocsájtottam ellenségeimnek. 

Ezek lettek volna az én kalandjaim. Mindezek után békésen éltem tovább otthonomban és Poszeidónt is sikerült kibékítenem, de ez már egy másik történet...

5. bejegyzés

- Jó barátok...

     Nyolc hosszú évet töltöttem el a szépséges Kalüpszó szigetén. Ő volt az, aki megmentett a halál torkából. Szép volt a sziget és eleséget is kaptam bőven, de a szívem Ithakába húzott vissza. Hiába kérlelt engem az istennő többször is, hogy egyek ambróziát és igyak édes nektárt, nem voltam hajlandó eleget tenni kérésének. Nem akartam halhatatlan lenni. Vágytam arra, hogy végre újra lássam a családom. Szokásommá vált, hogy egy bizonyos kis helyen leültem és a tengert bámultam naphosszat. Aznap is így volt, mikor mellém lépett Kalüpszó és azt mondta, hogyha szeretnék, akkor menjek utamra. Nem akartam hinni a füleimnek. Azt hittem, hogy ez csak valami próbatétel, így hát megeskettem az istennőt, hogy valóban úgy gondolja, hogy elmehetek. Az utolsó közös ebédünk alatt még utoljára megkérdezte a szépség, hogy miért nem akarok halhatatlan lenni, mint ő, amit kedvesen megmagyaráztam neki. Ezek után a kezembe adott egy kétélű fejszét, amivel az olajfákból tutajt készíthettem magamnak. Négy napomba telt, de megérte. Indulás előtt megmosakodtam és felvettem a tiszta ruhám, amit az istennő adott nekem. Ezek mellett még kaptam egy nagy zsákot, ami tele volt élelemmel, és két nagy tömlőt. Az egyikben bor, a másikban víz volt. Elköszöntem Kalüpszótól és vízre szálltam.

***

     Tizenhét napig bírtam ki Kalüpszó élelmével, míg meg nem pillantottam egy szigetet. Mérhetetlenül boldog voltam és a földdarab felé vettem az irányt, ám egyik pillanatról a másikra, akkora vihar kerekedett, hogy azt el nem lehet mondani. Poszeidón volt az, biztosan tudom. Egy hatalmas hullám majdnem teljesen lelökött a tutajomról, de még az utolsó pillanatban sikerült megtartanom magam. A ruhám a testemre tapadt, emiatt nem tudtam olyan jól úszni. A hajóm roncsokban hevert, én az egyik kis darabba kapaszkodtam, mikor egy viharmadár jelent meg mellettem.

- Te szerencsétlen hajótörött! Hallgass most reám! Poszeidón nem fog megölni, de mindent megtesz, hogy neked keresztbe tegyen. Vedd le a ruhád és úgy ússz oda a szigethez. Fogd meg ezt a fátylat és kösd a derekad köré és majd mikor kimászol a szigeten, fordulj háttal a tengernek és dobd bele ezt a ruhadarabot. - tanácsolta nekem a madár, azzal el is repült. Gondoltam, hogy addig még rajta maradok a tutajdarabon, míg lehet, ám ez nem volt hosszú idő, így elkezdtem úszni a sziget felé. Két éjjel és két nap csak úsztam és úsztam. Mikor kimásztam a partra, a fátylat visszadobtam a tengerbe, úgy, ahogyan azt kérték tőlem. Olyan fáradt voltam, hogy mozdulni is alig tudtam. Azon gondolkodtam, hogy hol feküdhetnék le aludni. Végül beástam magam az avar alá és abban a pillanatban el is nyomott az álom.

***

     Arra ébredtem, hogy valaki egy nagyot sikolt mellettem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, majd végül győzött bennem a kíváncsiság, ezért felkeltem és megnéztem, hogy kik azok, akik körülöttem vannak. Egy csomó lány állt velem szemben és mikor megpillantottak, mindegyik elfutott, kivéve egyet. Kedves és jól meggondolt szavakat intéztem a lány felé, aki továbbra is kedves maradt és bátor. Visszahívta a szolgálóit, akik megmutatták, hogy hol tudok a patakban megmosdani. Ezek után ruhát adtak nekem és enni-, innivalót. Esteledett mikor a lányok indulni készültek és magukkal vittek engem is. Nauszikaa, az a lány, aki nem szaladt el először, sok jó és hasznos tanáccsal látott el engem. A város határában leraktak és ők továbbmentek, én pedig egy kicsit leültem imádkozni a bölcs Athénéhez, hogy most segítsen rajtam. Mikor ezzel megvoltam, folytattam utamat a palota felé és egy vízhordólány jött velem szembe, aki szintén sok-sok tanáccsal látott el. Mikor a palota közelébe értem, megpillantottam a kikötőt, amiben ott sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Tudtam, hogy ez bizony egy hajós nép lesz és hogyha haza akarok jutni Ithakába, ügyesen kell majd bánnom a szavakkal.

***

     Mikor beléptem a hatalmas étkezőbe a vendégek már épp készülődtek elhagyni a palotát. Ahogy Nauszikaa kérte, rögtön az anyjához siettem, Árétéhez. Lehajoltam a lábához és könyörögtem neki, hogy szánjanak meg, hiszen egy szegény vándor vagyok, aki csak haza szeretne jutni. Ezek után felkeltem és a hamuba ültem. Láttam az emberek arcán, hogy mennyire meg vannak lepődve, majd maga a király, Alkinoosz jött oda hozzám és a fia helyére ültetett. Ételt és italt adtak nekem. Láttam a királynő szemén, hogy érdeklődve mért végig, majd burkoltan és kedvesen megkérdezte, hogy honnan van a ruhám, én pedig elmondtam a találkozásomat a lányával és akkor már a királyné is nyugodtan dőlt hátra a székén. Ekkor egy lantos kezdte el szórakoztatni a társaságot. Énekelt ő sok mindenről, köztük Trójáról is és rólam is, ami nagy könnyeket csalt a szemembe. Próbáltam úgy megtörölni az arcom, hogy ne lássák az emberek. Másnap az ottaniak versenyeket rendeztek. Minden fiatal férfi kiállt a porondra és bizonyítani akart, hogy ő egy bizonyos sportágban milyen jeles. Hívtak engem is, de nem akartam menni, ám ebben a pillanatban egy nálam jóval fiatalabb, szinte még gyermek fiú, a szememre vetette, hogy én tulajdonképpen nem is értek semmihez és hogy csak élősködőként élek rajtuk. Erre aztán nagyon mérges lettem és felkaptam a legnehezebb diszkoszt és olyan messzire hajítottam, mint azelőtt senki. Erre persze meglepődött mindenki. Ám nekem ez sem volt elég. Be kellett bizonyítanom, hogy nem csak ebben az egy dologban vagyok jó, így mindenben résztvettem és mindegyiket meg is nyertem. Akkor már láthatták, hogy nem vagyok valami hazug csaló.

     Mielőtt a vendéglátóim elengedtek volna, még egy utolsó ünnepi ebédet rendeztek. Ott volt a csodálatos dalnok is, Démodokosz, akinek egy nagy darab húst vittem és arra kértem, hogy énekeljen nekem újra Trójáról és a nagy hősről, Odüsszeuszról. Így is lett és a férfi megpengette lantjának húrjait. Akkor már nem is izgatott, hogy ki lát. Nem tartottam vissza könnyeimet. Hirtelen azonban véget ért a dal és a király végre megkérdezte a nevem, mert eddig nem is mondtam nekik. Elmondtam hát nekik, hogy hogyan hívnak engem, majd a kalandjaimat is, amelyeket Trója óta éltem meg.

***

     Tudtam, hogyha megmondom a nevem a phaiákoknak, akkor nagyon nehezen fognak elengedni engem. Hajnalig meséltem nekik a történeteimet és ők végig néma csöndben figyeltek. Majd eljött a következő este és én hajóra szálltam néhány legénnyel. A nép, akinek kedvessége miatt végre visszajuthattam hazámba, számos ajándékkal látott el. Maga a nagy király segített felpakolni az ajándékokat és leleményesen az evezőpadok alá rakta azokat, hogy ne zavarják a legénységet, mikor dolgoznak.

     Különleges hajójuk van ezeknek a phaiákoknak. Miután ők csak éjjel utaznak, így még egy nép sem látta őket vízen. Ráadásul mindig odamennek, ahova az ember akarja és olyan sebesen, mint egy sólyom, sőt még annál is gyorsabban.

     Felszálltunk a járműre és engem el is nyomott az álom és onnantól nem is emlékszem semmire. 

4. bejegyzés

- Akadályok tömkelege...    

     Több, mint egy évet töltöttünk Kirkénél és talán tovább is maradtunk volna, ha a társaim nem figyelmeztetnek, hogy már bizony ideje lenne továbbmenni. Megvártam a megfelelő alkalmat a varázslóasszonynál és szóltam neki, hogy elmennénk. Azt hittem, hogy mérges lesz, de nem így volt. Azt mondta, mielőtt távoznánk, el kell mennünk az alvilágba és megkérdezni Teireszi-ásztól, hogy milyen lesz a hazatérésünk. Kirké megadta az utasításokat, mi pedig elindultunk utunkra. Viszont indulás előtt elvesztettük egyik katonánkat, Elpénórt, akik leesett a varázslóasszony palotájának tetejéről.
     Az északi szél vezetett minket egészen a mély vizű Ókeánosz partjához. Ha a vendéglátónk nem mondta volna, hogy áldozatot kell bemutatnom Perszephonénak, az alvilág istennőjének, akkor bizony nagy bajban lettünk volna. A kos feláldozása után először Elpénór lelke jelent meg, majd a vak jós jött elő. Elmondta nekem a jóslatot, amiben tájékoztatott, hogy nem lesz egyszerű hazautam. Amikor elérjük Thrínakié szigetét, akkor az ott legelő tehenekhez hozzá se nyúljunk, mert akkor még a napistent is magamra haragítanánk, mint Poszeidont, akinek a fiát, a küklopszot megvakítottam. A vak jós azt is mondta, hogyha ki akarom békíteni a tengerek istenét, akkor addig kell sétálnom egy nagy evezőlapáttal, amíg egy olyan helyre nem érek, ahol az emberek még nem is láttak bárkát. És mikor az egyik velem szembejövő ember azt nem kérdezi, hogy “Hova viszed azt a magszóró lapátot a válladon?” , akkor azon a helyen áldozatot kell bemutatnom a tengerek istenének. A következő lélek, aki ezek után megjelent nekem, az édesanyám, Antikleia szelleme volt. Az otthoniakról tudakolóztam tőle, a fiamról, Télemakhoszról, a feleségemről, Pénelopéról és végül édesapámról, Láertészről.

     Ezek után Agamemnónt láttam, aki hamarabb hazaért, mint én. Na de, hogy halt meg, az a hős, aki tíz kemény éven át ostromolta Tróját és mégsem bukott el? Álnok felesége a lakomán, amelyet a győzelem tiszteletére rendeztek, leszúrta.

     A másik bajtárs, akivel találkoztam,  nem más volt, mint Akhilleusz. A legnagyobb görög hős, aki csak létezett.

     Az utolsó lélek, akit láttam, Aiász volt, akinek halálát nagyon sajnáltam, ugyanis haragban "váltunk el". Miután Akhilleusz barátunk meghalt, azon vitatkoztunk, hogy ki kapja meg az elhunyt hős fegyvereit. A két legnagyobb esélyes Aiász volt és én. Majd végül én nyertem meg a próbákat és bajtársam öngyilkos lett. Itt lenn próbáltam hozzászólni, de ő még csak szóra sem méltatott.

     Ezek után visszahajóztunk az élők világába, Kirké szigetére.

***

     A következő akadály a szirének voltak. Aki csak egy pillanatra is meghallja az ő csodálatos hangjukat, az nem bír ellenállni nekik és a hajójával feléjük veszi az irányt, majd az ott lévő hegyes sziklák a vesztét okozzák.

     Mi is elértünk erre a helyre és a katonáimnak megparancsoltam, hogy viasszal tömjék be a fülüket, engem pedig kössenek ki az árbóchoz jó erősen és hiába mutogatok a szememmel vagy a szemöldökömmel, ne engedelmeskedjenek nekem és ne oldozzanak el. Ők meg csak menjenek tovább. Így is lett. A legénységem betömte a fülét, engem meg kikötöztek. Az a hang, amit akkor hallottam meg mikor a szirének szigetéhez értünk... Az az ének leírhatatlan. Egyszerűen csodálatos és varázslatos. Teljesen magamon kívül voltam és próbáltam jelezni az embereimnek, hogy engedjenek el és menjünk a csodálatos lények irányába. Ám ők nem hallgattak rám és mentünk tovább és ez volt a szerencsénk...

***

     Az utunk következő akadálya az ugató Szkülla és a Kharübdisz volt. Ezek két egymáshoz közeli hegycsúcsban éltek. Az egyik bal, a másik jobb oldalon helyezkedett el. Óvatosan hajóztunk el a kettő szikla között, és csak későn vettem észre, hogy a hatalmas Szkülla a hajónk hátuljába harapott és hat katonámat is elvitte. Akármennyire meg akartam őket menteni, nem tehettem semmit, így csak azt parancsoltam, hogy gyorsan hajózzunk tovább.

***

     Elértünk a Napisten szigetére, amelyen valóban ott legeltek a csodálatos tehenek, kecskék és kosok. Hiába mondtam az embereimnek, hogy menjünk tovább, ők hajthatatlanok voltak. Főleg Eurülokhosz, akivel volt már egy összetűzésünk Kirké szigetén. Azt mondta, hogy nincs okunk aggódni és hogy nyugodtan kiköthetünk. Mivel fogytán volt az élelmünk és az emberek is fáradtak voltak, így inkább Eurülokhosz mellé álltak. Nagy nehezen belementem ebbe az őrült ötletbe, de megeskettem őket, hogy nem esznek az álltokból. A katonák belementek, így hát horgonyt vetettünk a szigeten. Nem bírtam a katonáimmal lenni, így inkább félre vonultam és elkezdtem imádkozni az istenekhez addig, amíg el nem nyomott az álom. Mikor felébredtem mennyei illat csapta meg az orrom, de abban a pillanatban nem tudtam neki örülni. Gyorsan a legénységem felé vettem az irányt, akik jóízűen falatoztak a szent állatokból. Megparancsoltam nekik, hogy azonnal szálljanak vissza a hajóra és menjünk tovább. Alig hagytuk el a szigetet, hatalmas vihar kerekedett és a hajónk teljesen tönkre ment. Minden emberem meghalt, csak én maradtam életben. 

***

     Egy teljes napon át vergődtem a tengeren, a roncsomon, abban reménykedve, hogy végre megpillantom a szárazföldet vagy egyáltalán csak egy kis szigetet. Ám a szerencse elkerült. Egyszer csak észrevettem egy nagy füstgomolyagot, amiről azonnal beugrott a hatalmas Szkülla. De most nem annak az irányába sodort a víz, hanem a vele szemben lévő Kharübdisz felé. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék megkerülni, nem sikerülne, mert se evezőm, se elég erőm. Elhagyni meg nem mertem a fa darabom, mert az egyenlő lett volna a halállal. Már nagyon közel jártam a szörnyhöz és az már elkezdte beszívni a vizet és ekkor egy őrült ötlet jutott eszembe. Felálltam a "kis hajóm" közepére és a megfelelő pillanatban elugrottam róla és pont elkaptam az egyik kiálló fügefaágat. Nem mozogtam rajta, mert tudtam, hogy akkor letörne alattam és az halálomat okozná. Így hát csak szépen vártam, míg újra meg nem pillantottam a hajóroncsomat. Akkor beugrottam a vízbe és belekapaszkodtam a még rozogább fadarabba, sodródtam tovább kilenc nap és kilenc éjjel, mígnem elértem egy szigetre...

3. bejegyzés

- Büntetésben...     

     Úgy éreztem, hogy az istenek nem kedvelnek. Elkerült a szerencse és semmi nem úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Éjjel-nappal hajóztunk, míg egy jól védett kikötőhöz érkeztünk. Gyorsan horgonyt vetettünk és partra szálltunk. Érdekes egy sziget volt ez. Nem volt különbség az éjszakák és a nappalok között sem. Ezt a helyet úgy hívták, hogy a laisztrügónok vidéke.

     Mikor kikötöttünk, gyorsan felmásztam egy sziklára, de a laisztrügónok kővel védett várfalánál többet nem láttam. Szóltam két társamnak, hogy nézzenek körbe és azok, igaz vonakodva, de eleget tettek kérésemnek. Mi addig a maradék legénységgel a hajókon maradtunk és vártuk, hogy a két barátunk visszatérjen. Ám egyszer csak éktelen nagy ordítozást hallottunk és mindenhonnan óriás szörnyek bukkantak elő. Hatalmas sziklákat dobáltak a hajóinkra és hiába igyekeztünk, nem voltunk elég gyorsak. Sok bajtársunk ott veszett és csak az én hajóm tudott onnan elszökni.

***

     Már csak egyetlenegy hajóval róttuk a végtelen tengert. A nagy flottából csak mi maradtunk. Következő állomásunk egy újabb sziget volt. Két nap és két éjjel nem aludtunk, nem pihentünk, csak a laisztrügónoknál elveszett cimboráink hiányát próbáltuk feldolgozni. Harmadnapra azonban visszatért valamelyest az életkedvünk. Szokásomhoz híven megint felmásztam egy hatalmas sziklára, hogy körbe nézzek, de csak egy füstcsíkot láttam az erdő közepe felől. Azon morfondíroztam,  vajon ki lakhat itt, de nem nagyon tudtam elmélyedni a gondolataimban, mert eszembe jutott, hogy az élelem fogytán van már a fedélzeten és jó lenne valamit enni. Dél felé járhatott az idő, mikor megpillantottunk egy szarvast, amit gyorsan el is ejtettünk, majd nagy lakomát rendeztünk belőle. 

     Nem maradhattunk ezek után tétlenül. Tudtam, hogy fel kell fedezni a szigetet, ezért két részre osztottam a csapatot. Az egyiket én vezettem, a másikat pedig jó barátom, Eurülokhosz. Sorsot húztunk, hogy ki marad és ki megy, aminek az lett az eredménye, hogy Eurülokhoszék járták be a szigetet. El is indultak, mi meg addig rendbe szedtük a hajót, gyümölcsöket gyűjtöttünk és türelmesen vártuk, hogy mikor érnek vissza a felfedezők. Ám ők sokáig maradtak. Egyszer csak lépteket hallottunk, majd pár pillanat múlva Eurülokhosz körvonalait láttuk kibontakozni.

- Mi történt veled barátom? - ragadtam meg a vállánál fogva és mikor a férfi a szemembe nézett, félelmet láttam benne.

- Egy go-gonosz... va-varázsló... Ott... Az erdő közepén. - dadogta cimboránk.

- Szedd össze magad! - csaptam kétszer arcon, hátha ez segít rajta.

- Mikor elindultunk, hogy felfedezzük ezt a helyet, egy kunyhóhoz érkeztünk, amiben egy szép nő énekelt. Meghívott minket vacsorára, amit a társaim boldogan el is fogadtak. Ám én nem mentem velük, mert nagyon gyanús volt nekem ez az egész. A ház környéke tele volt szelíd vadállatokkal. Míg a többiek bent voltak, én kint maradtam és csak vártam és vártam. Egy idő után utánuk kiabáltam, de csak éktelen hangos röfögést hallottam. Így hát gyorsan visszaszaladtam. - hadarta társam.

- Majd én visszahozom őket! - szedtem össze minden bátorságomat és nagy nehezen elindultam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azzal is tisztában voltam, hogy nem veszíthetek el több embert. Már közel járhattam a házhoz, ám ebben a pillanatban egy megnyerő külsejű férfi jött velem szemben.

- Hallgass rám! - szólalt meg a férfiú.

- Ki vagy te? - kérdeztem.

- Hermész, a váratlan szerencse istene. Én majd segítek neked. - állított meg és elmagyarázta, hogy miről van szó. Kirké, a varázslóasszony lakik ezen a szigeten, aki minden erre járó embert vadállattá varázsol. - Tessék! Itt van ez a varázsfű. Ezt tartsd magadnál! Mikor elérsz a házhoz, viselkedj úgy, mintha te is egy hétköznapi utazó lennél. Egyél és igyál nyugodtan, hiszen rád nem fog hatni a varázslat! Ám mikor Kirké előveszi a vesszőjét, hogy téged is disznóvá változtasson, te vedd elő a kardod és tégy úgy, mintha meg akarnád ölni. Végül ne tégy benne semmi kárt! Hidd el, készséges lesz majd! Ekkor eskesd meg, hogy soha többé nem tesz semmi rosszat veled! Kérd meg, hogy változtassa vissza a barátaid! A többit meg már rád bízom! - magyarázta az isten, majd úgy, ahogy jött, el is tűnt. Folytattam utam és mikor elértem a házhoz, már biztos voltam, hogy jó helyen járok. A varázslóasszony engem is behívott a házába. Ettem, ittam, ám mikor meg akart csapni a vesszőjével, rárontottam a kardommal. Erre elkezdett könyörögni, sírni és ríni. Megeskettem, hogy nem bánt engem soha és hogy visszaadja a társaimat emberi alakban. A nő megkente a homlokukat valami csodaolajjal, megsuhintotta őket a vesszőjével és a társaim újra normális emberalakban állottak előttem. A katonáim boldogok voltak és vele együtt Kirké is. Teljesen más lett pár pillanat alatt. Meginvitált minket egy kiadós evésre is. Visszaszaladtam a partra a többi barátomért, hogy egyenek velünk együtt ők is. Egyedül Eurülokhosz vonakodott egy kicsit, de ez érthető volt, ám a végére már ő is csatlakozott hozzánk.

2. bejegyzés

- Az első kalandok...    

     Az első sziget, ahol kikötöttünk egy -mint utólag kiderült- nagyon érdekes hely volt. Az ottaniak csak úgy hívták, a lótuszevők szigete. Hogy miért pont így? A válasz nagyon egyszerű. A szigeten ugyanis egy csoda lótuszvirág termett, aminek gyümölcséből az ember ha csak egyetlen egyszer is evett, az soha többé nem akart hajóra szállni, mert megfeledkezett családjáról, az időről és térről. Így járt három vitézem is, akikért másik hármat kellett küldenem, hogy egyáltalán eljöjjenek a szigetről. Mondanom sem kell, hogy egy percig sem maradtunk tovább.

***

     A második állomásunk szintén egy újabb sziget volt. A küklopszoké. Hogy kik is azok a küklopszok? Égig érő hatalmas, egyszemű óriások, kiknek az otthont a barlangjuk nyújtotta. Nem volt családjuk, társaságuk csak az a kecskenyáj, amit mindennap kihajtottak a legelőre, majd napszálltakor hazatértek velük. Egyik este felmásztam egy hatalmas sziklára, hogy felfedezzem van-e valaki a közelben, de csak a sziget másik felén láttam füstgomolyagot.

- Látott valamit ott fenn? - kérdezte az egyik katonám, mikor leértem a földre.

- Igen. Egy nem messze lévő szigeten valaki tüzet rakott. Holnap néhányan átmegyünk és megnézzük, de a legjobb, ha most lefekszünk. - válaszoltam és mindenkit elküldtem aludni. Reggel úgy lett, mint mondtam. Egypáran felszerelkeztünk és áthajóztunk arra a helyre, ahol este a füstöt láttuk. Nem sokat kellett sétálnunk, már is találtunk egy üres barlangot. Illetve nem volt üres, mert tele volt sajtokkal, túrókkal, egy ággyal és kecskekarámokkal.

- Vajon ki lakhat itt? - kérdezte egy félénk, fiatal katonám. Elengedve a kérdést a fülem mellett, egyre beljebb hatoltunk a házban.

- Azt javaslom, hogy együnk és vegyünk magunkhoz minél több ételt,italt, majd térjünk vissza a hajóhoz. - gondolkodtam hangosan és a katonáimnak semmi ellenvetése nem volt ezzel kapcsolatban. Mint az őrült, nekiláttunk étkezni, majd friss tejjel fejeztük be az evészetet. Épp indulni készültünk, mikor kecskemekegést hallottunk meg. Csendre intettem katonáimat és megparancsoltam nekik, hogy bújjanak el valahova. Eleinte az ostoba küklopsz nem is vett észre minket, csak mikor meggyújtotta a tüzet. Mély, érces hangján megkérdezte, hogy kik vagyunk, mire elmagyaráztam neki hosszú történetünket és hogy miképpen kerültünk hozzá.

- És te is tudod! Aki nem fogadja be a vándorokat, azt Zeusz bünteti meg. - tettem hozzá, mire nemes egyszerűséggel kinevetett minket. Már akkor tudtam, hogy ettől a lénytől nem sok jót várhatunk. Azt hazudtam neki, hogy a hajónk odaveszett, mire hirtelen felkapta két társam és úgy, ahogy voltak, megette őket. Ezek után ivott még egy jót és lefeküdt aludni. Társaimat vigasztalva azon gondolkodtam, hogy mit tegyünk. Másnap a küklopsz, szokásához híven, kihajtotta a kecskenyájat, és azzal a nagy kővel, ami a barlang szája mellett állt, elzárta a kijáratot, így semmi esélyünk sem volt elmenni. Este, mikor hazaért, megfejte a kecskéket és leült enni. Megkínáltam a borommal, ami nagyon ízlett neki és megkérdezte a nevem, mire azt feleltem, hogy "Senkise" vagyok. Ajándékul felajánlotta, hogy engem esz meg utoljára. Ekkor társaimmal elővettük az elrejtett dorongot, amit egy pillanat alatt  újra felforrósítottunk és a mitikus lény egyetlen szeme felé irányítottuk. Egy határozott mozdulattal beleszúrtuk. Polüphémosz -a mi küklopszunk- hatalmasat ordított, mire társai megkérdezték, hogy mi a baja.

- Senkise bántott! - kiáltozta. "Barátunk" utolsó erejével még a bejárat elé helyezte a nagy követ és leült a kő elé, hogy még véletlenül se próbáljunk megszökni. Ám azt eszeltem ki, hogy mikor a küklopsz reggel kimegy a kecskéivel, mi alulról  egy-egy kos gyapjújába kapaszkodunk. Reggel így is tettünk. Szabadulásunk után megmondtam az óriásnak az igazi nevem, majd, amilyen gyorsan csak tudtuk, elhagytuk a szigetet.

***

     Kérkedésem nem tetszhetett az isteneknek, mert úgy éreztem, hogy semmi nem úgy sül el, ahogy én szeretném. A szerencse elpártolt mellőlem. A következő hely, ahol partra szálltunk, a szelek istenéé volt, Ailoszé. A sziget maga mozgott, soha sem maradt meg egy helyben, mert a földekbe zárt szelek állandóan izegtek-mozogtak és ez irányította a szigetet. A isten kedvesen fogadott minket, még ajándékot is kaptam, amit tilos volt kinyitnom, csak a legnagyobb bajban. Nem mondtam el a katonáimnak, hogy mit kaptam a nagy üvegben (ami egyébként egy erős szél volt, züphorosz), és ezért a legénységem kilenc nap után irigykedni kezdett és bosszúból kinyitották. Mikor újra kikötöttünk a mozgó szigeten, utam a szelek urához vezetett, aki mérgesen és átkozódva elküldött.

    

1. bejegyzés

- Indulás haza...    

     Tíz esztendő, az bizony nagyon hosszú idő. Ennyi ideig tartott a háborúnk, amit az álnok trójaiak ellen vívtunk. Ám az istenek meghallgatták imáinkat és mi győztünk, bár így is volt igazságos. Magyarázhatnám, hogy miért, de nem fogom, mert mindenki úgy is azt gondol, amit akar. Miután visszaszereztük a háborút kirobbantó személyt,  Meneláosz feleségét, a szépséges Helénét, elosztottuk a szerzett vagyont, amiből mindenkinek jutott elegendő. Főleg nekem, hiszen az én ötletem volt, hogy egy hatalmas falóban rejtsünk el katonákat és hagyjuk ott a város fala előtt. Tudtam, hogy a kíváncsiság nagy úr, így ellenfeleink be fogják vontatni a nagy monstrumot. Az éj leple alatt a harcosok kibújtak a faállatból és pontot tettek a háború végére.

     Mikor visszaindultunk a hazánkba, a sereg két részre oszlott, egyik fele Agamemnónnal tartott, a másik pedig Meneláosszal. Én is elindultam hát szép hazám, Ithaka felé, de akkor még nem tudtam, hogy mi fog rám várni...