Az első sziget, ahol kikötöttünk egy -mint utólag kiderült- nagyon érdekes hely volt. Az ottaniak csak úgy hívták, a lótuszevők szigete. Hogy miért pont így? A válasz nagyon egyszerű. A szigeten ugyanis egy csoda lótuszvirág termett, aminek gyümölcséből az ember ha csak egyetlen egyszer is evett, az soha többé nem akart hajóra szállni, mert megfeledkezett családjáról, az időről és térről. Így járt három vitézem is, akikért másik hármat kellett küldenem, hogy egyáltalán eljöjjenek a szigetről. Mondanom sem kell, hogy egy percig sem maradtunk tovább.
***
A második állomásunk szintén egy újabb sziget volt. A küklopszoké. Hogy kik is azok a küklopszok? Égig érő hatalmas, egyszemű óriások, kiknek az otthont a barlangjuk nyújtotta. Nem volt családjuk, társaságuk csak az a kecskenyáj, amit mindennap kihajtottak a legelőre, majd napszálltakor hazatértek velük. Egyik este felmásztam egy hatalmas sziklára, hogy felfedezzem van-e valaki a közelben, de csak a sziget másik felén láttam füstgomolyagot.
- Látott valamit ott fenn? - kérdezte az egyik katonám, mikor leértem a földre.
- Igen. Egy nem messze lévő szigeten valaki tüzet rakott. Holnap néhányan átmegyünk és megnézzük, de a legjobb, ha most lefekszünk. - válaszoltam és mindenkit elküldtem aludni. Reggel úgy lett, mint mondtam. Egypáran felszerelkeztünk és áthajóztunk arra a helyre, ahol este a füstöt láttuk. Nem sokat kellett sétálnunk, már is találtunk egy üres barlangot. Illetve nem volt üres, mert tele volt sajtokkal, túrókkal, egy ággyal és kecskekarámokkal.
- Vajon ki lakhat itt? - kérdezte egy félénk, fiatal katonám. Elengedve a kérdést a fülem mellett, egyre beljebb hatoltunk a házban.
- Azt javaslom, hogy együnk és vegyünk magunkhoz minél több ételt,italt, majd térjünk vissza a hajóhoz. - gondolkodtam hangosan és a katonáimnak semmi ellenvetése nem volt ezzel kapcsolatban. Mint az őrült, nekiláttunk étkezni, majd friss tejjel fejeztük be az evészetet. Épp indulni készültünk, mikor kecskemekegést hallottunk meg. Csendre intettem katonáimat és megparancsoltam nekik, hogy bújjanak el valahova. Eleinte az ostoba küklopsz nem is vett észre minket, csak mikor meggyújtotta a tüzet. Mély, érces hangján megkérdezte, hogy kik vagyunk, mire elmagyaráztam neki hosszú történetünket és hogy miképpen kerültünk hozzá.
- És te is tudod! Aki nem fogadja be a vándorokat, azt Zeusz bünteti meg. - tettem hozzá, mire nemes egyszerűséggel kinevetett minket. Már akkor tudtam, hogy ettől a lénytől nem sok jót várhatunk. Azt hazudtam neki, hogy a hajónk odaveszett, mire hirtelen felkapta két társam és úgy, ahogy voltak, megette őket. Ezek után ivott még egy jót és lefeküdt aludni. Társaimat vigasztalva azon gondolkodtam, hogy mit tegyünk. Másnap a küklopsz, szokásához híven, kihajtotta a kecskenyájat, és azzal a nagy kővel, ami a barlang szája mellett állt, elzárta a kijáratot, így semmi esélyünk sem volt elmenni. Este, mikor hazaért, megfejte a kecskéket és leült enni. Megkínáltam a borommal, ami nagyon ízlett neki és megkérdezte a nevem, mire azt feleltem, hogy "Senkise" vagyok. Ajándékul felajánlotta, hogy engem esz meg utoljára. Ekkor társaimmal elővettük az elrejtett dorongot, amit egy pillanat alatt újra felforrósítottunk és a mitikus lény egyetlen szeme felé irányítottuk. Egy határozott mozdulattal beleszúrtuk. Polüphémosz -a mi küklopszunk- hatalmasat ordított, mire társai megkérdezték, hogy mi a baja.
- Senkise bántott! - kiáltozta. "Barátunk" utolsó erejével még a bejárat elé helyezte a nagy követ és leült a kő elé, hogy még véletlenül se próbáljunk megszökni. Ám azt eszeltem ki, hogy mikor a küklopsz reggel kimegy a kecskéivel, mi alulról egy-egy kos gyapjújába kapaszkodunk. Reggel így is tettünk. Szabadulásunk után megmondtam az óriásnak az igazi nevem, majd, amilyen gyorsan csak tudtuk, elhagytuk a szigetet.
***
Kérkedésem nem tetszhetett az isteneknek, mert úgy éreztem, hogy semmi nem úgy sül el, ahogy én szeretném. A szerencse elpártolt mellőlem. A következő hely, ahol partra szálltunk, a szelek istenéé volt, Ailoszé. A sziget maga mozgott, soha sem maradt meg egy helyben, mert a földekbe zárt szelek állandóan izegtek-mozogtak és ez irányította a szigetet. A isten kedvesen fogadott minket, még ajándékot is kaptam, amit tilos volt kinyitnom, csak a legnagyobb bajban. Nem mondtam el a katonáimnak, hogy mit kaptam a nagy üvegben (ami egyébként egy erős szél volt, züphorosz), és ezért a legénységem kilenc nap után irigykedni kezdett és bosszúból kinyitották. Mikor újra kikötöttünk a mozgó szigeten, utam a szelek urához vezetett, aki mérgesen és átkozódva elküldött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése