4. bejegyzés

- Akadályok tömkelege...    

     Több, mint egy évet töltöttünk Kirkénél és talán tovább is maradtunk volna, ha a társaim nem figyelmeztetnek, hogy már bizony ideje lenne továbbmenni. Megvártam a megfelelő alkalmat a varázslóasszonynál és szóltam neki, hogy elmennénk. Azt hittem, hogy mérges lesz, de nem így volt. Azt mondta, mielőtt távoznánk, el kell mennünk az alvilágba és megkérdezni Teireszi-ásztól, hogy milyen lesz a hazatérésünk. Kirké megadta az utasításokat, mi pedig elindultunk utunkra. Viszont indulás előtt elvesztettük egyik katonánkat, Elpénórt, akik leesett a varázslóasszony palotájának tetejéről.
     Az északi szél vezetett minket egészen a mély vizű Ókeánosz partjához. Ha a vendéglátónk nem mondta volna, hogy áldozatot kell bemutatnom Perszephonénak, az alvilág istennőjének, akkor bizony nagy bajban lettünk volna. A kos feláldozása után először Elpénór lelke jelent meg, majd a vak jós jött elő. Elmondta nekem a jóslatot, amiben tájékoztatott, hogy nem lesz egyszerű hazautam. Amikor elérjük Thrínakié szigetét, akkor az ott legelő tehenekhez hozzá se nyúljunk, mert akkor még a napistent is magamra haragítanánk, mint Poszeidont, akinek a fiát, a küklopszot megvakítottam. A vak jós azt is mondta, hogyha ki akarom békíteni a tengerek istenét, akkor addig kell sétálnom egy nagy evezőlapáttal, amíg egy olyan helyre nem érek, ahol az emberek még nem is láttak bárkát. És mikor az egyik velem szembejövő ember azt nem kérdezi, hogy “Hova viszed azt a magszóró lapátot a válladon?” , akkor azon a helyen áldozatot kell bemutatnom a tengerek istenének. A következő lélek, aki ezek után megjelent nekem, az édesanyám, Antikleia szelleme volt. Az otthoniakról tudakolóztam tőle, a fiamról, Télemakhoszról, a feleségemről, Pénelopéról és végül édesapámról, Láertészről.

     Ezek után Agamemnónt láttam, aki hamarabb hazaért, mint én. Na de, hogy halt meg, az a hős, aki tíz kemény éven át ostromolta Tróját és mégsem bukott el? Álnok felesége a lakomán, amelyet a győzelem tiszteletére rendeztek, leszúrta.

     A másik bajtárs, akivel találkoztam,  nem más volt, mint Akhilleusz. A legnagyobb görög hős, aki csak létezett.

     Az utolsó lélek, akit láttam, Aiász volt, akinek halálát nagyon sajnáltam, ugyanis haragban "váltunk el". Miután Akhilleusz barátunk meghalt, azon vitatkoztunk, hogy ki kapja meg az elhunyt hős fegyvereit. A két legnagyobb esélyes Aiász volt és én. Majd végül én nyertem meg a próbákat és bajtársam öngyilkos lett. Itt lenn próbáltam hozzászólni, de ő még csak szóra sem méltatott.

     Ezek után visszahajóztunk az élők világába, Kirké szigetére.

***

     A következő akadály a szirének voltak. Aki csak egy pillanatra is meghallja az ő csodálatos hangjukat, az nem bír ellenállni nekik és a hajójával feléjük veszi az irányt, majd az ott lévő hegyes sziklák a vesztét okozzák.

     Mi is elértünk erre a helyre és a katonáimnak megparancsoltam, hogy viasszal tömjék be a fülüket, engem pedig kössenek ki az árbóchoz jó erősen és hiába mutogatok a szememmel vagy a szemöldökömmel, ne engedelmeskedjenek nekem és ne oldozzanak el. Ők meg csak menjenek tovább. Így is lett. A legénységem betömte a fülét, engem meg kikötöztek. Az a hang, amit akkor hallottam meg mikor a szirének szigetéhez értünk... Az az ének leírhatatlan. Egyszerűen csodálatos és varázslatos. Teljesen magamon kívül voltam és próbáltam jelezni az embereimnek, hogy engedjenek el és menjünk a csodálatos lények irányába. Ám ők nem hallgattak rám és mentünk tovább és ez volt a szerencsénk...

***

     Az utunk következő akadálya az ugató Szkülla és a Kharübdisz volt. Ezek két egymáshoz közeli hegycsúcsban éltek. Az egyik bal, a másik jobb oldalon helyezkedett el. Óvatosan hajóztunk el a kettő szikla között, és csak későn vettem észre, hogy a hatalmas Szkülla a hajónk hátuljába harapott és hat katonámat is elvitte. Akármennyire meg akartam őket menteni, nem tehettem semmit, így csak azt parancsoltam, hogy gyorsan hajózzunk tovább.

***

     Elértünk a Napisten szigetére, amelyen valóban ott legeltek a csodálatos tehenek, kecskék és kosok. Hiába mondtam az embereimnek, hogy menjünk tovább, ők hajthatatlanok voltak. Főleg Eurülokhosz, akivel volt már egy összetűzésünk Kirké szigetén. Azt mondta, hogy nincs okunk aggódni és hogy nyugodtan kiköthetünk. Mivel fogytán volt az élelmünk és az emberek is fáradtak voltak, így inkább Eurülokhosz mellé álltak. Nagy nehezen belementem ebbe az őrült ötletbe, de megeskettem őket, hogy nem esznek az álltokból. A katonák belementek, így hát horgonyt vetettünk a szigeten. Nem bírtam a katonáimmal lenni, így inkább félre vonultam és elkezdtem imádkozni az istenekhez addig, amíg el nem nyomott az álom. Mikor felébredtem mennyei illat csapta meg az orrom, de abban a pillanatban nem tudtam neki örülni. Gyorsan a legénységem felé vettem az irányt, akik jóízűen falatoztak a szent állatokból. Megparancsoltam nekik, hogy azonnal szálljanak vissza a hajóra és menjünk tovább. Alig hagytuk el a szigetet, hatalmas vihar kerekedett és a hajónk teljesen tönkre ment. Minden emberem meghalt, csak én maradtam életben. 

***

     Egy teljes napon át vergődtem a tengeren, a roncsomon, abban reménykedve, hogy végre megpillantom a szárazföldet vagy egyáltalán csak egy kis szigetet. Ám a szerencse elkerült. Egyszer csak észrevettem egy nagy füstgomolyagot, amiről azonnal beugrott a hatalmas Szkülla. De most nem annak az irányába sodort a víz, hanem a vele szemben lévő Kharübdisz felé. Tudtam, hogy hiába próbálkoznék megkerülni, nem sikerülne, mert se evezőm, se elég erőm. Elhagyni meg nem mertem a fa darabom, mert az egyenlő lett volna a halállal. Már nagyon közel jártam a szörnyhöz és az már elkezdte beszívni a vizet és ekkor egy őrült ötlet jutott eszembe. Felálltam a "kis hajóm" közepére és a megfelelő pillanatban elugrottam róla és pont elkaptam az egyik kiálló fügefaágat. Nem mozogtam rajta, mert tudtam, hogy akkor letörne alattam és az halálomat okozná. Így hát csak szépen vártam, míg újra meg nem pillantottam a hajóroncsomat. Akkor beugrottam a vízbe és belekapaszkodtam a még rozogább fadarabba, sodródtam tovább kilenc nap és kilenc éjjel, mígnem elértem egy szigetre...