Nyolc hosszú évet töltöttem el a szépséges Kalüpszó szigetén. Ő volt az, aki megmentett a halál torkából. Szép volt a sziget és eleséget is kaptam bőven, de a szívem Ithakába húzott vissza. Hiába kérlelt engem az istennő többször is, hogy egyek ambróziát és igyak édes nektárt, nem voltam hajlandó eleget tenni kérésének. Nem akartam halhatatlan lenni. Vágytam arra, hogy végre újra lássam a családom. Szokásommá vált, hogy egy bizonyos kis helyen leültem és a tengert bámultam naphosszat. Aznap is így volt, mikor mellém lépett Kalüpszó és azt mondta, hogyha szeretnék, akkor menjek utamra. Nem akartam hinni a füleimnek. Azt hittem, hogy ez csak valami próbatétel, így hát megeskettem az istennőt, hogy valóban úgy gondolja, hogy elmehetek. Az utolsó közös ebédünk alatt még utoljára megkérdezte a szépség, hogy miért nem akarok halhatatlan lenni, mint ő, amit kedvesen megmagyaráztam neki. Ezek után a kezembe adott egy kétélű fejszét, amivel az olajfákból tutajt készíthettem magamnak. Négy napomba telt, de megérte. Indulás előtt megmosakodtam és felvettem a tiszta ruhám, amit az istennő adott nekem. Ezek mellett még kaptam egy nagy zsákot, ami tele volt élelemmel, és két nagy tömlőt. Az egyikben bor, a másikban víz volt. Elköszöntem Kalüpszótól és vízre szálltam.
***
Tizenhét napig bírtam ki Kalüpszó élelmével, míg meg nem pillantottam egy szigetet. Mérhetetlenül boldog voltam és a földdarab felé vettem az irányt, ám egyik pillanatról a másikra, akkora vihar kerekedett, hogy azt el nem lehet mondani. Poszeidón volt az, biztosan tudom. Egy hatalmas hullám majdnem teljesen lelökött a tutajomról, de még az utolsó pillanatban sikerült megtartanom magam. A ruhám a testemre tapadt, emiatt nem tudtam olyan jól úszni. A hajóm roncsokban hevert, én az egyik kis darabba kapaszkodtam, mikor egy viharmadár jelent meg mellettem.
- Te szerencsétlen hajótörött! Hallgass most reám! Poszeidón nem fog megölni, de mindent megtesz, hogy neked keresztbe tegyen. Vedd le a ruhád és úgy ússz oda a szigethez. Fogd meg ezt a fátylat és kösd a derekad köré és majd mikor kimászol a szigeten, fordulj háttal a tengernek és dobd bele ezt a ruhadarabot. - tanácsolta nekem a madár, azzal el is repült. Gondoltam, hogy addig még rajta maradok a tutajdarabon, míg lehet, ám ez nem volt hosszú idő, így elkezdtem úszni a sziget felé. Két éjjel és két nap csak úsztam és úsztam. Mikor kimásztam a partra, a fátylat visszadobtam a tengerbe, úgy, ahogyan azt kérték tőlem. Olyan fáradt voltam, hogy mozdulni is alig tudtam. Azon gondolkodtam, hogy hol feküdhetnék le aludni. Végül beástam magam az avar alá és abban a pillanatban el is nyomott az álom.
***
Arra ébredtem, hogy valaki egy nagyot sikolt mellettem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, majd végül győzött bennem a kíváncsiság, ezért felkeltem és megnéztem, hogy kik azok, akik körülöttem vannak. Egy csomó lány állt velem szemben és mikor megpillantottak, mindegyik elfutott, kivéve egyet. Kedves és jól meggondolt szavakat intéztem a lány felé, aki továbbra is kedves maradt és bátor. Visszahívta a szolgálóit, akik megmutatták, hogy hol tudok a patakban megmosdani. Ezek után ruhát adtak nekem és enni-, innivalót. Esteledett mikor a lányok indulni készültek és magukkal vittek engem is. Nauszikaa, az a lány, aki nem szaladt el először, sok jó és hasznos tanáccsal látott el engem. A város határában leraktak és ők továbbmentek, én pedig egy kicsit leültem imádkozni a bölcs Athénéhez, hogy most segítsen rajtam. Mikor ezzel megvoltam, folytattam utamat a palota felé és egy vízhordólány jött velem szembe, aki szintén sok-sok tanáccsal látott el. Mikor a palota közelébe értem, megpillantottam a kikötőt, amiben ott sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Tudtam, hogy ez bizony egy hajós nép lesz és hogyha haza akarok jutni Ithakába, ügyesen kell majd bánnom a szavakkal.
***
Mikor beléptem a hatalmas étkezőbe a vendégek már épp készülődtek elhagyni a palotát. Ahogy Nauszikaa kérte, rögtön az anyjához siettem, Árétéhez. Lehajoltam a lábához és könyörögtem neki, hogy szánjanak meg, hiszen egy szegény vándor vagyok, aki csak haza szeretne jutni. Ezek után felkeltem és a hamuba ültem. Láttam az emberek arcán, hogy mennyire meg vannak lepődve, majd maga a király, Alkinoosz jött oda hozzám és a fia helyére ültetett. Ételt és italt adtak nekem. Láttam a királynő szemén, hogy érdeklődve mért végig, majd burkoltan és kedvesen megkérdezte, hogy honnan van a ruhám, én pedig elmondtam a találkozásomat a lányával és akkor már a királyné is nyugodtan dőlt hátra a székén. Ekkor egy lantos kezdte el szórakoztatni a társaságot. Énekelt ő sok mindenről, köztük Trójáról is és rólam is, ami nagy könnyeket csalt a szemembe. Próbáltam úgy megtörölni az arcom, hogy ne lássák az emberek. Másnap az ottaniak versenyeket rendeztek. Minden fiatal férfi kiállt a porondra és bizonyítani akart, hogy ő egy bizonyos sportágban milyen jeles. Hívtak engem is, de nem akartam menni, ám ebben a pillanatban egy nálam jóval fiatalabb, szinte még gyermek fiú, a szememre vetette, hogy én tulajdonképpen nem is értek semmihez és hogy csak élősködőként élek rajtuk. Erre aztán nagyon mérges lettem és felkaptam a legnehezebb diszkoszt és olyan messzire hajítottam, mint azelőtt senki. Erre persze meglepődött mindenki. Ám nekem ez sem volt elég. Be kellett bizonyítanom, hogy nem csak ebben az egy dologban vagyok jó, így mindenben résztvettem és mindegyiket meg is nyertem. Akkor már láthatták, hogy nem vagyok valami hazug csaló.
Mielőtt a vendéglátóim elengedtek volna, még egy utolsó ünnepi ebédet rendeztek. Ott volt a csodálatos dalnok is, Démodokosz, akinek egy nagy darab húst vittem és arra kértem, hogy énekeljen nekem újra Trójáról és a nagy hősről, Odüsszeuszról. Így is lett és a férfi megpengette lantjának húrjait. Akkor már nem is izgatott, hogy ki lát. Nem tartottam vissza könnyeimet. Hirtelen azonban véget ért a dal és a király végre megkérdezte a nevem, mert eddig nem is mondtam nekik. Elmondtam hát nekik, hogy hogyan hívnak engem, majd a kalandjaimat is, amelyeket Trója óta éltem meg.
***
Tudtam, hogyha megmondom a nevem a phaiákoknak, akkor nagyon nehezen fognak elengedni engem. Hajnalig meséltem nekik a történeteimet és ők végig néma csöndben figyeltek. Majd eljött a következő este és én hajóra szálltam néhány legénnyel. A nép, akinek kedvessége miatt végre visszajuthattam hazámba, számos ajándékkal látott el. Maga a nagy király segített felpakolni az ajándékokat és leleményesen az evezőpadok alá rakta azokat, hogy ne zavarják a legénységet, mikor dolgoznak.
Különleges hajójuk van ezeknek a phaiákoknak. Miután ők csak éjjel utaznak, így még egy nép sem látta őket vízen. Ráadásul mindig odamennek, ahova az ember akarja és olyan sebesen, mint egy sólyom, sőt még annál is gyorsabban.
Felszálltunk a járműre és engem el is nyomott az álom és onnantól nem is emlékszem semmire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése